Ha az AI pillanatok alatt legenerál 800 felületvariációt, mi marad a designernek – és kell-e még hozzá egyáltalán ügynökség? Az Ergománia legutóbbi Product Design Talks estjén egy keynote és egy ötfős panel járta körül, hogyan rendezi át a mesterséges intelligencia a belsős csapatok és a külső partnerek szerepét. A meglepő konszenzus az lett, hogy minél többet visz el az AI a rajzolásból, annál fontosabbá válik mindaz, amit nem tud: a stratégia, a szervezeti diplomácia és a döntés.

A telt házas Rudas Bistróban előbb Tárkány-Kovács Balázs, az Ergománia UX vezetője tartott – saját bevallása szerint szándékosan kevés megnyugtató ígérettel teli – keynote-ot, majd Dr. Rung András, az Ergománia alapító-ügyvezetője moderálásával ült össze a panel: Petheő Ildikó, a Raiffeisen UX vezetője, Fónai Imre, a K&H Head of Digital Productja, Fábián András, a Graphisoft Principal Product Designere, Boóc Péter, a Dog & Pony marketingügynökség ügyvezetője, valamint Tárkány-Kovács Balázs.

Tool, nem jós

Tárkány-Kovács Balázs rögtön az elején leszögezte, hogy nem ő a megfelelő ember a jövő megjóslására. A kedvenc példája a Facebook: ha anno prototípusként mutatják meg neki, azt mondta volna, hogy „tök jó, játsszatok még vele” – eszébe sem jutott volna, hogy a termék majd választásokat dönt el. Ezért inkább földhözragadt maradt, és arról beszélt, mire használják ma az AI-t, ami működik, és mi az, ami láthatóan holnap fog működni, de épp még nem.

Az ő olvasatában az AI egyelőre eszköz – egy tool, amivel gyorsabban, hatékonyabban, jobban lehet dolgozni –, de az ő számára az eddig érvényes értékek, alapelvek és működési modellek még nem változtak meg. Lehet, hogy ez holnap másképp lesz; de amíg nem mozdítja ki onnan valami, addig azokkal a „kalapácsokkal” dolgozik tovább, amelyekben évek óta hisz.

A kalapács-elv: a legegyszerűbből kiindulva

Az előadás gerincét egy hétköznapi tárgy adta. Az ideális termék alapverziója mindig a legegyszerűbb forma – a kalapácsnál ez a tömeg és a nyél, amivel fel tudod gyorsítani. Az ácskalapács, a gumikalapács vagy a salakverő lakatoskalapács már csak derivatíva, amelyet az egyes használati esetek hívnak életre. A tanulság: nem onnan kezdesz tervezni, hogy „veszek egy adag gumit”, hanem a legegyszerűbb változatból, amire a use case-ek mentén építed rá a feature-öket. Ugyanez a hinta is: az alap két kötélen lógó deszka, a fény, a hang és a forgás csak utólag, kutatás alapján kerül rá.

Egy banki terméknél Tárkány-Kovács szerint három dolgot kell jól elkeverni. Az első az ideális termék képe a fejünkben – hogy néz ki egy tökéletes utalási vagy parkolásfoglalási flow –, azzal a beismeréssel, hogy tankönyvszerűt még soha senki nem tett le az asztalra. A második a korlátok és lehetőségek rendszere: a szabályozás, a száz éve működő háttérrendszerek, a marketing, a testvércégek folyamatai. A harmadik, hogy az ideális felé vezető út nem lineáris, hanem iteratív, függetlenül attól, hogy egyedül, külsőssel vagy AI-jal dolgozol.

Itt jött el a külsős-belsős kérdés magja. A bankok azért nem a legegyszerűbbet csinálják, mert ott vannak a körülmények; amin javítani lehetne, az a tudatos döntés arról, mit engednek levágni a tökéletesből – és hogy ezt folyamatosan visszamérik. Belsősként ez nehéz, mert aki nap mint nap a termékkel él, a belső politikai harcok miatt nehezen engedi el a saját területe apróságait. Épp ezért van szükség egy külsős rálátására, amely lebontja a sallangokat, és amely naprakészebb a piaci trendekkel, mert folyamatosan új impulzusok érik. A jó tervezéshez ráadásul parametrikus, moduláris gondolkodás kell: ahogy egy Békásmegyer–Nyugati útvonalnál a hidak és a vasúti átjárók előre leszűkítik a lehetőségeket, úgy a designernek is fel kell tudnia vázolni a megoldásokat, mielőtt minden információ a kezében lenne – ezekből épül fel előbb a „problémabokor”, majd a megoldásbokor.

Az AI ebben a képben az asszisztenciában brillírozik – szövegben, képben, összefoglalókban pillanatok alatt ontja a variációkat –, valódi stratégiai döntést viszont nem hoz, mert nem intelligens, hanem statisztikailag gyűjt. A szervezeti diplomáciával és a komplex üzleti környezettel pedig végképp nem tud mit kezdeni.

Belsős vagy külsős? Rossz a kérdés

A panel első körében kiderült, hogy a „belsős vagy külsős” felállás sokak szerint hamis dilemma. Fónai Imre szerint a kettő határa elmosódik: náluk a UX-csapatban belsős és ügynökségtől érkező külsős UX-esek ülnek egymás mellett, akiket egy idő után úgyis asszimilál a banki kultúra. Nem az számít, honnan jött valaki, hanem hogy hozza-e a kompetenciát – és ahol a termékcsapat jól fel van töltve UX-szel, ott minden virágzik, ahol nem, ott a UX-esek szenvednek.

Petheő Ildikó csapata egy éve összeolvadt a service designerekkel, így minden csatornát együtt látnak; ők is belsősök, de erőforráshiánykor projektre hívnak ügynökséget, amelynek nagy előnye, hogy rengeteg iparágat lát, és tágítja a látókört. Fábián András a hibrid modellben hisz: belső csapat fejleszt, de ügynökségekkel dolgoznak a módszertani tudásért. Boóc Péter, tízfős marketingügynökség vezetőjeként pedig épp a különbségre mutatott rá: a marketingben az a cél, hogy az ügynökség beépüljön a cég kultúrájába, a dizájnban viszont pont az az érték, ha a külsős megőrzi a külső látásmódját, és ki tudja mozdítani a szervezetet a berögzüléseiből.

A „rajzoló” csapdája

A külsős érték azonban gyorsan elkophat. Fónai Imre őszinte volt: szeretné hinni, hogy a UX sokkal többet tud adni, de ez egy bankban hamar elfárad – érdekérvényesítő erő nélkül az embert könnyen „rajzolóvá” fokozzák le. Egy jó termékcsapatban megőrizheti az értékeit, tisztán határidős projektekben viszont gyorsan bedarálják.

Tárkány-Kovács Balázs szerint egy agresszív, „ömlik a vér” típusú üzleti környezetben nehéz elvárni, hogy valaki a napi munka mellett még új gyógyszert is fejlesszen – ehhez külön kutatószerepkör kell. A UX-nek volt egy aranykora, amikor a szépre rajzolással mindent el lehetett adni, ma viszont a mögöttes működést kell rendbe tenni – ezt pedig egy szervezetben képviselni baromi nehéz. A hasonlata találó: olyan ez, mint amikor a főorvos elemzi a leletet, de a „családtagok” a belső politika miatt felülbírálják. Petheő Ildikó ehhez tette hozzá, hogy a kutatásnak áttörő ereje van a menedzsment meggyőzésében, a dizájnérettség építése viszont brutális munka – a saját csapatában ezért biztatja a kollégákat a heti egyszeri AI-tapasztalatmegosztásra.

Konverzációs bankolás – és a rajzolás védelme

A beszélgetés egyik leggyakorlatibb szála a konverzációs interfészeké volt. Fónai Imre elmondta, hogy a K&H-nál már van digitális asszisztens koncepció, ahol a konverzációs dizájner egészen más munkát végez, mint aki a klasszikus mobilfelületeket tervezi: itt maga a beszélgetés hordozza a banki funkciót, rengeteg elágazással a lineáris gombnyomások helyett. A nyitott kérdés, hogy ez a banki felületeken belül marad-e, vagy a nagy AI-szolgáltatók agentjein keresztül zajlik majd.

Fábián András a Graphisoft építészeti szoftverében lévő konverzációs ágensről számolt be, amelynek vegyes a fogadtatása, mert a mérnök felhasználók szabályalapú interfészt várnak, a promptolás pedig nem adja meg a megszokott vizuális visszajelzést; a feladat tehát a UI és a konverzáció szinergiájának megtervezése.

Innen bontakozott ki a panel egyik legszemélyesebb vitája. Boóc Péter szerint a designer ezután a megértett szándékot viszi tovább az AI-on keresztül, és a „pszichológus-mérnök” sapkája lesz az erősebb – a rajzolgatás rovására. Fábián András ezt vitatta: a dialógusokat is lerajzolják, mert a fizikai rajzolás magát a gondolkodást segíti. Tárkány-Kovács pedig figyelmeztetett: az igazi érték az, hogy korlátok nélkül, őrültségeket is kitalálunk – és ha csak promptolunk, az iterálás, az erőlködés és az összefüggés-keresés veszhet el, amit épp a rajzolás serkent.

800 variáció – és a döntés, ami emberi marad

Mi történik, ha az AI ontja a variációkat? A panel egyöntetűen a döntésre és a felfedezésre helyezte a hangsúlyt. Petheő Ildikó attól tart, hogy túlságosan sablonos eredmények jönnek ki, és bízik abban, hogy amíg embereknek tervezünk, emberi agyra szükség lesz. Fónai Imre szerint a képernyőrajzolást átveszi az AI, a UX igazi értéke viszont a discovery – annak feltárása, mi a valódi probléma, és egyáltalán értelmes dolgot csinálunk-e. Petheő ezt a dizájngondolkodás gyökereihez kötötte: mi az üzleti cél, mit akar az ügyfél, mik a KPI-ok.

Fábián András a számokkal érvelt: az AI legenerál 800 variációt is, de a döntést nem hozza meg helyettünk – a sok opcióból jól választani jó koncepciókat és szempontokat igényel, és ez az emberi feladat egyre fontosabb. Tárkány-Kovács hozzátette, hogy a UX-ben sokkal nehezebb beazonosítani a „hamis hangokat”, a rossz megoldásokat; erre a mérés a kiút, a hagyományos banki környezetben viszont az iteráció nagyon lassú – a szakmának stratégiai elismerést kell kivívnia, a rajzolást pedig mint kommunikációs nyelvet nem szabad elengedni. Ahogy Fónai összefoglalta: néha úgy tűnik, egy jolly jokert keresünk a UX-esben – legyen stratéga, bírja a belső politikát, facilitáljon, és még rajzoljon is.

Hogyan tovább? A rajzolást elviszi, a stratégiát nem

A záró kör a következő két-három évről szólt, és a panel feltűnően egy irányba mutatott. Boóc Péter a tempót érzékeltette: három éve az AI szót sem ismertük, ma már fejlesztő nélkül, hónapok alatt kódolnak le egy startupot – a munka természete teljesen átalakul. Tárkány-Kovács szerint a felületi, UI-rajzolást az AI nagyon jól kiváltja majd, a szervezeti diplomáciát, a komplex tervezést és a döntéshozatalt viszont egyelőre nem; ezért aki most lép a pályára, ne a pixelpontos rajzolásra, hanem a stratégiára és a problémamegoldásra koncentráljon.

Fábián András szerint a dizájn mint emberi problémamegoldás megmarad – a tartalom változik, de az empátiára és a facilitálásra mindig szükség lesz. Fónai Imre azt vetítette előre, hogy a UX beleolvad a termékcsapatokba, az eszközökkel sokkal gyorsabbak leszünk, a stratégiai döntés és a facilitálás viszont az embernél marad. Petheő Ildikó pedig a tét másik felére mutatott rá: az AI ma zseniális eszköz, a nagy kérdés, hogy a szabályozói és governance környezet lépést tud-e tartani ezzel az exponenciális fejlődéssel.

Az est így egy ritka, megnyugtató konszenzussal zárult: az AI nem a designert teszi feleslegessé, hanem a rajzolást teszi olcsóvá – és ezzel épp azt világítja meg, ami eddig is a szakma igazi értéke volt: a jó kérdés, a jó döntés, és az ember, aki ki meri mondani, mi a valódi probléma.